Mama


Fájdalmas pillantásaim halk sóhaján,
reszket a végtelen űr, ha elmész
drága nagymamám, vakító fehér haján
csusszan az idő tovább, búsan felnéz.

Tekintete súlyos kőként reám nehezül,
szavak nélkül közli velem s szomorú,
lásd, itt maradtam teljesen egyedül,
következő lelki társam egy koszorú.

Mama, legyen még kicsit, mint a mesében,
a süteményillatú lágy ölelésed enyém,
nézzük még magunkat egymás szemében,
mint mikor orrunk összeért az elején.

Szeress még egy picit ugyanúgy, mintha
kicsi lennék, egy ártatlan csöppség,
mint pergamenen ragyogó, éltető tinta,
mutass meg mindent, ami történt.
Mondd el, hogyan lehetsz ennyire jó,
tanítsd meg mindenkinek, hogyan csinálják,
súgd meg az összes titkot, mi mire való,
a világ s az élet a jót, tálcán kínálják.

De az elmúlás végzetes percei is jönnek,
maradj még, menni nem olyan fontos,
szinte érezhető teste van a csöndnek,
ha eljön a végső perc, mely olyan pontos.

Hunyd hát le szemed, most már semmi gond,
a többi mi itt maradt, már mind az enyém,
ezentúl én kapom majd az összes nagy pofont,
Téged pedig egy angyal hordoz a tenyerén.


2017