Félelmeink valósága


Feltépett sebeimet nyaldossa,
a keserűen sós ízű emlékezés,
testemben új folyóként robog,
hidakat sodor a vérátömlesztés.

A kórterem plafonján nagyvárost
rajzolnak a repedések, úgy állnak,
gonosz démonok ijesztő árnyai
járnak a folyosón s rám várnak.

Mellettem idős ember mosolyog,
a túlvilág dereng kék szemében,
neoncső villantja szívem ütemét,
sercegő fényén látom reményem.
Éjjel a hideg ultrakék árnyakban,
szemembe tűnnek a hosszú évek,
melyek mégis úgy szaladtak el,
mint gyors filmként pergő képek.

Odaképzelem a kis vidéki házat,
és ott látlak téged is boldogan,
emlékszem a régi toronyórára, mely
az elmúlt időt mutatta pontosan.

Végül tonnás súlyként nehezedik
szememre, megváltóként az álom,
benne talán újra boldog lehetek,
s addig sem a halálomat várom.


2017