Kognitív disszonancia

Lelkünket mint a hó téli éjszakán,
vastag takaróként fedi a kétség,
néha a szánalom felnevet önmagán,
nem látszik a szennytől a szépség.

Nyugtatóval teletömött rongy életek,
küzdenek idegpályáink vérszínpadán,
vakító fényben táncolnak az éjjelek,
zavartan mosolygunk a Sátán hallatán.

Rengeteg kérdés zakatol fejünkben,
saját fontosságunk vezet a listán,
nyoma sincs már a fénynek szemünkben,
lehet soha többé nem látunk tisztán.
Egy lépésben mennyi fájdalom lehet,
egy kérdésre milyen sokféle válasz,
millióból vajon hány ember szeret,
de talán csak egy aki igazi támasz.

Miért bántjuk azt ki nem érdemli meg,
hová futunk megtörten, lezárt szemmel,
a lelkünk egymáshoz mitől oly hideg,
s mit kezdünk így saját életünkkel?

A tudatlanság ködében kínmosollyal,
agyunk magányosan keresi a kiutat,
bűnterhes életünk szent tiltásokkal,
minden rejtélyre megoldást mutat.

2017