Álmatlanul


Felriadok, a távolban kutyák ugatnak,
az óramutatók egy harmincat mutatnak,
az éjszaka mázsás súly vén testemen,
ne segíts, most magamat kell mentenem.

Minden óra mi végül nehezen eltelik,
akik virrasztottak, csak azok érthetik.
Kettőnek tűnik minden egyes pillanat,
mely végtelen idő, míg tovább halad.

A gondolatok mint szentjánosbogarak
fénylenek, a tehetetlenség s a harag
ontják véremet, nyugtot nem hagynak,
örvénybe sodorva, nekilöknek falaknak.

A félelem és kétségbeesés között,
sok átható, hideg szempár mögött,
talán egyszer megtalálom a választ,
ami majd megöl, azután feltámaszt.
Így leszek játéka ennek a világnak,
rám mostmár a pokol rémei vigyáznak,
azt tesznek velem amit csak akarnak,
néha nyugtatnak, aztán felkavarnak.

Nincsen szemem, hogy mindent lássak,
vissza vannak vágva hátamon a szárnyak,
Nem tudok szólni, mert nincsen száj,
semmi vagyok, így már semmi sem fáj.

S eljön végre a várva várt reggel,
támolygok a rémképekben kétségeimmel,
az éjszaka majd újra kéjesen rám nevet,
emlékszik rám, aztán hirtelen elfeled.

2017