Felnőttünk


Véres víz mossa a képmutatás
óceánján az egyre kisebbedő
fájdalomküszöböm partjait,
a pokol kapujában megváltómnak
hitt önbecsapásom mosolyogva
tárja szét, hívogatva, karjait.

Ha valaha bármit is gondoltam
pozitívan e szennyes világról,
most az összes megdőlni látszik,
minden megmaradt érzékemmel,
porrá zúzott önbecsülésem
árva kisgyermekként játszik.

Nem tudom a romlást megállítani.
A saját magam ácsolt keresztfán
bárkihez imádkozom nincsen kiút,
meghatottan gondolok vissza arra
aki régen voltam és most nagyon
sajnálom azt a reményteli kisfiút.


2017