Fohász

Sötét árnyak tűnnek szemembe,
bennük néha magamat látom,
félelmeim tűzként emésztenek,
minden reményem csupán álom.

Az időbe pillantok hirtelen,
múltam köddé foszlik éppen,
kézenfogva rángatja jövőm,
jelenbe húzva összes vétkem.

Ne hagyd az értelmet, agyam,
ha elveszed nincstelenné válok,
testem s lelkem is meztelen,
megtörten, előtted így állok.

Segíts Istenem helyén értékelni
ezt a csúf, értéktelen világot,
ennyi kínt, halált s szenvedést,
ember talán soha nem látott.

Emelj fel ebből az ősi mocsokból,
újra kezdeni, tisztán s bölcsen,
vagy áldozz fel s engedd örökre,
öleljen, fedjen, megváltó földem.

2017.