Lent
Néha azon tűnődöm egymagamban,
mikor s hol jött el az a pont,
hogy született meg az agyamban,
az érzés, mely mindent elront.
Mióta gondolom olyan mélyen,
innentől csak rosszabb lehet,
a nap után átvágnék az éjen,
mielőtt a hajnal arcomba nevet.
Futnék, szaladnék mázsás a súly,
mit zavart agyam lábamra tesz,
minden csak régi semmi sem új,
mindig a volt van soha a lesz.
Rángass ki e sötét gödörből,
fogd meg kezem, legyél támasz,
higgyem hat vagyok az ötösből
s hogy mindenre van még válasz.
Így beszélek egy képzelt Ő-höz,
de az asztalon nincs semmi más,
így él ki csak árnyékra lődöz,
én a pia és az antidepresszáns.
2018.