Alzheimer
Idegenként nézek a világra,
amíg agyam azt hiszi szabad,
nem gondolok már a hibákra,
ha voltak is mögöttem marad.
Az érzés melyet nem is tudok,
nem fáj már és nem is zavar,
súlytalanul körülvesz a burok,
ő mást nem, csak körülvenni akar.
Lassan de biztosan megváltozom,
ismerős egyszerre senki és minden,
a sorsom nem követem nem átkozom,
az egyetlen amim van a nincsen.
Szemeim mögött szédítő a mélység,
ködbe vész halk gyengülő szavam,
eltűnik messze száll minden érték,
s kívűlről sem látom már magam.
Néha úgy ébredek tisztán látok,
lefut előttem megmaradt életem,
olyankor rájövök inkább csak átok,
könnyebb, tisztább csak úgy a végtelen.
Így telik napra nap s évre év,
bár az idő is csak illanó álom,
egyre kevesebb az arc s a név,
s a célok amiket kellene várnom.
Nem hoz már újat a felkelő nap,
újra csak úttalan utakon futok,
gyerek vagyok ki ajándékot kap,
azt, hogy semmiről sem tudok.
2021.